Világéletemben hittem a szellemek, angyalok, démonok és effélék létezésében. Bár talán nem úgy, ahogy ez elsőre hangzik. Gyerekkoromban is beszélgettem a barátnőmmel, és sejtettük, hogy időnként szellem jár náluk, mert minden jel arra utalt. Úgy hittük, a nagyapja néha visszajár, főleg olyankor, amikor olyasmi történik, aminek ő életében sem örült volna. Egy másik barátnőmmel már általános iskolás koromban próbálkoztunk meditációval, hipnotizálással, gondolatátvitellel. Ez utóbbi össze is jött, bár mindig csak akkor, ha én gondoltam valamire, és neki kellett meglátnia azt. Az érdekesség az volt benne, hogy ha én a gyufára gondoltam, ő egy gyertya lángját vélte látni behunyt szemekkel, s erről nem a gyertyára, a tűzre, vagy a melegre asszociált, hanem a gyufára. Ezt többször is eljátszottuk, s mindig kitalálta, amire gondoltam. Akkor is biztos voltam benne, hogy ez nem lehet véletlen. Most már csak azt szajkózom, amit még sokszor fogok: Véletlenek nincsenek.

Ahhoz képest, hogy milyen korán kezdtem, s kicsi korom óta foglalkoztatott az ezoterika, leginkább az asztrológia és a szellemek. Érdekelt a téma, szerettem olvasni a horoszkópos könyvet, vagy a szellemes filmeket, sőt, még az azonosítatlan repülő tárgyak, és a földön kívüli lények létezése is nagyon foglalkoztatott. Szóval minden, amire még nincs bizonyíték, és amit a modern tudomány hajlamos tagadni, mint létező jelenséget, és az egészet a "természetfeletti" névvel illeti, ami egyébként egy hülyeség. Ez is ugyanúgy a természet része, mint a szeretet, együttérzés, megbocsájtás. Ám ahhoz képest, mennyire érdekelt a téma, meglepő, mennyire későn csöppentem bele ténylegesen.

Érdekes, hogy bár években mérhető már az is, ahogy egyáltalán elkezdtem megismerkedni az egésszel, és konkrétabban foglalkozni is vele, így visszatekintve, még mindig úgy érzem, hogy egyik napról a másikra csöppentem bele ebbe az egészbe. Mindez egy barátnőmmel kezdődött, akiről kiderült: boszorkánykodik. Elkezdtünk erről beszélgetni, s kiderült, hogy a macskám látja a szellemeket. Pontosabban: Azt tudtam meg, hogy a macskák alapvetően látják azokat a lényeket, akik az emberi szem számára láthatatlanok. Talán nem csak azért, mert fizikailag nem lennénk képesek látni, hisz a filmekben is előjön ez, és a valóságban is így van: a gyerekek is könnyen meglátják a szellemeket. Csakhogy, aki esetleg gyerekként is fogékony volt erre, látta őket, a felnövés kiölte ezt a képességet. Egyszerűen azért, mert az agya kizárja a szellemekre és egyéb lényekre vonatkozó információt. Hiszen "szellemek nem léteznek". De a gyerekek mégis félnek a sötétben.
Ez persze, nem meglepő, hisz az ember első érzékszerve a szeme. Mindenben a látásunkra alapozunk, ellenben az állatokkal, akik sokszor inkább a szaglásra, hallásra támaszkodik. Ám mi mániákusan függünk a látástól. Ám ha ez az érzékszervünk valamiért "kiesik", például vaksötétbe kerülünk, ösztönösen megpróbálunk máshogy "látni". Ösztönösen erősebbé válik a "hatodik érzékünk", sokszor becsukott szemmel is érezzük, ott van-e még mellettünk az, aki eddig ott volt, van-e valaki a közelünkben. Nyitott szemmel is érezzük az ilyesmit, csak épp, ha csukott szemmel úgy érzed, áll melletted valaki, de kinyitod a szemeid, és odafordulva azt látod, hogy egyedül vagy, és nincs ott senki, azt feltételezed, hogy tényleg nincs, és paranoiás vagy. Pedig csak érzékelted azt, ami a szemnek láthatatlan. Nem feltétlenül szellem. Lehetett egy őrangyal is, vagy egy kósza lélek, vagy ha nagyon kellemetlen volt az érzés, démont is feltételezhetsz. Ám mindez sok dologtól függ.
Ám, hogy visszatérjek a történetemhez: a macskám egyébként is furcsán viselkedett. Néha fel-alá trappolt a lakásban, mintha játszana valamivel, vagy kergetne valamit. Eleinte nem értettem mi baja, de felmerült bennem egy sejtés, és rákérdeztem: Lát valamit a macska, amit én nem? Hát, kiderült, hogy igen. A kép csak most kezd összeállni igazán, de most már tudom, a sötétben én is érzékeltem ezt a lényt, nem egyszer. De mindig betudtam a sötétnek.
A lány javaslatára elkezdtem "utánajárni" annak, kiféle, miféle lény ez. Feltettem magamban a kérdést, miközben csendben, a szobában koncentráltam. Egyetlen kérdésemre "kaptam" választ: hol van most? Mikor ez a kérdés eszembe jutott, végigfutott a hideg a hátamon, és úgy éreztem, mintha valaki állna félig mögöttem, félig a jobb oldalamon. És rossz érzés volt. Kifutottam a szobából, és alig mertem visszamenni.
A félelmem viszont megerősítette a lényt, s másnap alig bírtam felkelni. Veszettül fáradt voltam. Délután négyig fetrengtem a lakásban, és sejtettem, hogy ez a lény támadott rám, de nem tudtam erőt venni magamon, hogy felkeljek, és elmenjek. Ott ragadtam tehát a lakásban egy energiaszívóval, és képtelen voltam küzdeni ellene. Persze, ha nem hisz valaki ebben az egészben, és tagadja a "természetfeletti" (hahotázni tudnék ettől a kifejezéstől) létezését, az bizonyára kinevet. Hisz hogy létezhetne bármi, amit nem lehet tudományosan megmagyarázni, nem lehet megmérni, és bizonyítani a létezését?
Nos... annak idején embereket akartak megégetni máglyán azért, mert olyan közröhelyes és tudománytalan eretnekséget állítottak, miszerint a Föld gömbölyű, és hogy nem a világ középpontja, sőt, a Föld kering a Nap körül. Kíváncsi vagyok, pár ezer év múlva hogy röhögnék körbe a mai tudományunkat.

Természetesen az energiaszívó nem maradt nálunk sokáig. A következő hétvégére SOS pizsamapartyt szerveztünk, amelynek keretein belül a boszorkány barátnőm elagyabugyálta az ellent, és menet közben még azt is elmondta, hogy sokan élnek a földön angyalok és démonok közül is, és hogy én egy angyal voltam, harcos az angyalok seregében, és egy hadvezér, ám egy csatában túlerővel álltam szemben, s a felmentősereg késve érkezett, így megöltek, csak egy kis "biztonsági másolatot" tudtam készíteni magamról, s ez a "másolat" született meg a Földön, aznap, amikor én születtem, ott, amelyik kórházban megláttam a világot, s születését követően édesanyám karjaiba adtak.

Hát, igen. Elvileg ez volnék én. Egy hamvaiból feltámadni készülő angyali harcos. Érdekes történet. Ám így belegondolva, s immáron az apró, de fontos részleteket is ismerve... jót mosolygok ezen.

A buli után megnyugodtam. Frissebben keltem, jól éreztem magam. Ám a macskám továbbra is trappolt a lakásban, s gyanússá vált, hogy bár az energiaszívót kilakoltatták, talán jött a helyére valami más. Mint kiderült, kaptam egy "szolgát", akit a boszorkány küldött hozzám, hogy vigyázzon a környezetemre, nehogy más lény is idejöjjön. Ő már rég nincs velem, de ha úgy vesszük, sokat köszönhetek neki, még akkor is, ha ez a feladata volt, és nem jókedvéből csinálta. Időnként pedig rajta gyakorolhattam nyugodt szívvel, s immáron félelem nélkül, hogy érzékelem-e a jelenlétét, vagy, hogy merre van a lakásban?

Hát, valahogy így kezdődött el az angyali pályafutásom. Nem tűnik túl nagy számnak, ugye? Mármint ahhoz képest, ahogy bevezettem, gondolom, valami hatalmas durrbele kezdésre számítottál, Kedves Naplóm. Ám elhiheted, utólag visszanézve... számomra tényleg robbant.

Nem is tudom, hol kezdjem. Az utóbbi néhány évben hatalmas fordulatot vett az életem. Szinte egyik napról a másikra csöppentem bele ebbe, amit eddig csak álomvilágnak hittem, s mesének, ám most már tudom, hogy ez a valóság.

A gondolataim bizonyára kuszák lesznek, és pattogóak, kérlek, bocsásd ezt meg nekem. De még én sem értem, mi is történt pontosan, és hogy is működik ez az egész. Csak azt tudom, hogy egy új útra léptem. ez az út hosszú, és rögös, s csak sejthetem, merrefelé tart, én pedig még az elején járok, nagyon az elején. Nem tudhatom, mi vár rám majd út közben, s miféle akadályokkal kell majd szembenéznem, ha végig akarom járni. De megyek, ameddig tudok, és ahogy tudok, s közben buzgón imádkozom, hogy legyen elég erőm végigjárni.

Alapvetően világéletemben hittem azt, hogy valaki vigyáz rám. Persze, a gyermekkorom nem volt egy leányálom, sokan bántottak, csúfoltak, hisz érzékeny, empatikus kislány voltam, aki könnyen elpityeredett, ha elvették a kedvenc játékát. Így a többi gyereknek nem is volt nehéz dolga, ha épp unatkozott, és valaki más kárára akart szórakozni, az óvónő pedig egy idő után csak legyintett, megállapítva, hogy megint sírok, és rám hagyta. Túl érzékeny vagyok, tanuljam meg kezelni, már megint a semmin hisztizem. Mert ez már csak így megy a mai világban, ugyebár. A város, ahol éltem, kellőképpen kicsi volt ahhoz, hogy egy költözés és iskolaváltás ne oldja meg ezeket a problémákat, hisz a "hírem" városszerte elterjedt, elég volt erre egy-egy ember, aki ismerte a másikat.
Szóval a gyerekkorom érzelmileg nem volt mesébe illő, függetlenül attól, hogy egy boldog családban éltem. Nem voltunk ugyan gazdagok, de el tudtunk éldegélni jó körülmények közt, a szüleim szerettek engem és húgomat, s megadtak nekünk mindent, amit csak tudtak. Ráadásul bizonyos értelemben rendkívül szerencsés voltam. Leginkább ez volt az, ami miatt lassan elkezdtem azt hinni: van egy őrangyalom.
Soha, semmilyen komolyabb fizikai sérülés nem ért. A legsúlyosabb a kisujjam megrepedése lehetett, mert játék közben véletlenül belerúgtak bakanccsal, és bár három hétig gipszben volt, nem okozott problémát, mert a másik kezem volt az ügyesebbik. Életem egyetlen durrdefektjét pedig átaludtam, bár eleve olyan kicsi voltam, hogy erről is csak szüleim elbeszéléséből tudok. És persze, volt sok apróság is, amik inkább együtt hívták fel a figyelmemet magukra, kezdve a szalmonellás fagylalttal, amit fejjel leeresztettem a zebrán átkelve, így kiesett a tölcsérből, én pedig csak azt ettem meg, ami odaragadt a tölcsér szélére, s ettől megúsztam az egészet egy belázasodással, haladva az olyan eseteken át, amikor valami miatt nem rohantam át az úton, hanem megtorpantam, visszaléptem, s akkor vettem észre az autót, ami elütött volna, ha nem állok meg, s lezárva azzal, amikor édesapám vitt valahová autóval, s bár nem siettünk, valamiért megelőzött egy másik autót, s épphogy beértünk elé a szemben lévő érkezése előtt.

Szóval... összességében mindig szerencsés voltam. Sosem tudtam igazán, miért. Én mindig egy őrangyalnak tulajdonítottam mindezt, azt hittem, ő vigyáz rám. Talán így is volt. Bár mostanság egyre inkább úgy érzem, hogy Isten személyesen is felügyel rám. Ha nem is mindig, de kifejezetten foglalkoztatja, mi van velem. Legalábbis akkor, ha igaz mindaz, ami mostanság a tudomásomra jutott. Bár... több, egymástól különböző forrás is ugyanazt mondta, s túl sok a véletlen is ahhoz, hogy ne keltsen bennem gyanút, s tereljen arra, hogy igaznak gondoljam ezt az egészet.

És bizonyára Te is tudod, Kedves Naplóm, mit szoktak mondani: Véletlenek nincsenek.