Nem is tudom, hol kezdjem. Az utóbbi néhány évben hatalmas fordulatot vett az életem. Szinte egyik napról a másikra csöppentem bele ebbe, amit eddig csak álomvilágnak hittem, s mesének, ám most már tudom, hogy ez a valóság.
A gondolataim bizonyára kuszák lesznek, és pattogóak, kérlek, bocsásd ezt meg nekem. De még én sem értem, mi is történt pontosan, és hogy is működik ez az egész. Csak azt tudom, hogy egy új útra léptem. ez az út hosszú, és rögös, s csak sejthetem, merrefelé tart, én pedig még az elején járok, nagyon az elején. Nem tudhatom, mi vár rám majd út közben, s miféle akadályokkal kell majd szembenéznem, ha végig akarom járni. De megyek, ameddig tudok, és ahogy tudok, s közben buzgón imádkozom, hogy legyen elég erőm végigjárni.
Alapvetően világéletemben hittem azt, hogy valaki vigyáz rám. Persze, a gyermekkorom nem volt egy leányálom, sokan bántottak, csúfoltak, hisz érzékeny, empatikus kislány voltam, aki könnyen elpityeredett, ha elvették a kedvenc játékát. Így a többi gyereknek nem is volt nehéz dolga, ha épp unatkozott, és valaki más kárára akart szórakozni, az óvónő pedig egy idő után csak legyintett, megállapítva, hogy megint sírok, és rám hagyta. Túl érzékeny vagyok, tanuljam meg kezelni, már megint a semmin hisztizem. Mert ez már csak így megy a mai világban, ugyebár. A város, ahol éltem, kellőképpen kicsi volt ahhoz, hogy egy költözés és iskolaváltás ne oldja meg ezeket a problémákat, hisz a "hírem" városszerte elterjedt, elég volt erre egy-egy ember, aki ismerte a másikat.
Szóval a gyerekkorom érzelmileg nem volt mesébe illő, függetlenül attól, hogy egy boldog családban éltem. Nem voltunk ugyan gazdagok, de el tudtunk éldegélni jó körülmények közt, a szüleim szerettek engem és húgomat, s megadtak nekünk mindent, amit csak tudtak. Ráadásul bizonyos értelemben rendkívül szerencsés voltam. Leginkább ez volt az, ami miatt lassan elkezdtem azt hinni: van egy őrangyalom.
Soha, semmilyen komolyabb fizikai sérülés nem ért. A legsúlyosabb a kisujjam megrepedése lehetett, mert játék közben véletlenül belerúgtak bakanccsal, és bár három hétig gipszben volt, nem okozott problémát, mert a másik kezem volt az ügyesebbik. Életem egyetlen durrdefektjét pedig átaludtam, bár eleve olyan kicsi voltam, hogy erről is csak szüleim elbeszéléséből tudok. És persze, volt sok apróság is, amik inkább együtt hívták fel a figyelmemet magukra, kezdve a szalmonellás fagylalttal, amit fejjel leeresztettem a zebrán átkelve, így kiesett a tölcsérből, én pedig csak azt ettem meg, ami odaragadt a tölcsér szélére, s ettől megúsztam az egészet egy belázasodással, haladva az olyan eseteken át, amikor valami miatt nem rohantam át az úton, hanem megtorpantam, visszaléptem, s akkor vettem észre az autót, ami elütött volna, ha nem állok meg, s lezárva azzal, amikor édesapám vitt valahová autóval, s bár nem siettünk, valamiért megelőzött egy másik autót, s épphogy beértünk elé a szemben lévő érkezése előtt.
Szóval... összességében mindig szerencsés voltam. Sosem tudtam igazán, miért. Én mindig egy őrangyalnak tulajdonítottam mindezt, azt hittem, ő vigyáz rám. Talán így is volt. Bár mostanság egyre inkább úgy érzem, hogy Isten személyesen is felügyel rám. Ha nem is mindig, de kifejezetten foglalkoztatja, mi van velem. Legalábbis akkor, ha igaz mindaz, ami mostanság a tudomásomra jutott. Bár... több, egymástól különböző forrás is ugyanazt mondta, s túl sok a véletlen is ahhoz, hogy ne keltsen bennem gyanút, s tereljen arra, hogy igaznak gondoljam ezt az egészet.
És bizonyára Te is tudod, Kedves Naplóm, mit szoktak mondani: Véletlenek nincsenek.
